Már csak két nap, és kezdődik a kaland… Életemben másodszor fogok egyedül utazni. Már várom nagyon! Ha minden összejön, akkor egy lófarmon töltök majd 5 estét, és a hosztom megtanít majd lovagolni is. – Egy négylábú hátán ülve, mielőtt netán bárki másra gondolna.

Portoból már 3-4 kanapé-ajánlatom is volt. Az egyikőjük szó szerint azt írta, hogy szívesem cserél egy kanapét gulyáslevesre, hisz a couchsurfing oldalon a public trip hirdetésemben felajánlottam, hogy szívesen főzök valami magyar étket a szállásért viszonzásképpen. Ám Lisszabonból még nem jelentkezett senki, akiknek én írtam request-et, ők pedig sok tanáccsal elláttak, hogy mit nézzek meg, de nem értek rá. Kicsit aggódni kezdtem, mert ez a lovas tanya autóval kb. 90 km-re van a fővárostól, és a hosztom nem válaszolt az üzeneteimre az utolsó pár napban. – Márpedig egyedül akkor is nehezen jutnék el hozzá, ha megírta volna a címét. – Kezdtem hajlani rá, hogy keressek egy hostelt. Viszont az indulás előtti napon írt nekem egy Lisszabonban tanuló nigériai fiú, hogy el tud szállásolni, ha még szükségem van rá. – Helló! Helyes Csokifiú! – szaladt ki belőlem a fényképét meglátva, s azon nyomban huncutul meg is mosolyogtam magamat.

Éjjel egy óra volt mikor kiléptem a repülőgépből. Jólesett a friss levegő, és örültem neki, hogy nincs annyira hideg, mint Varsóban. Várakozás töltött el, kíváncsiság és kalandvágy. Lássuk mit tartogat, mit tanít nekem ez az út, ez az ország, ez a város. Nem siettem, mielőtt megkerestem a buszmegállót, ahol a hosztom által javasolt buszra fel tudok szállni, frissítési céllal meglátogattam a mosdót. Az ajtókilincset meglátva konstatáltam, hogy a portugálok valószínűleg talpraesett emberek. Ajtócsere vagy kilincs-csere nélkül egy egyszerű csavar befúrásával megoldották, hogy a lenyomható kilincsből csak egy húzható legyen. A falon a kézmosás fontosságát taglalta egy ábra rövid szövegekkel. Egy másik pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy takarékoskodjunk a vízzel. A spanyoltudásom alapján egész érthetőek voltak a kiírások, ami jókedvre derített.

Kicsit fújt a szél, amikor elhagytam a repteret. Megláttam az első pálmafákat, és megdobbant a szívem. Valamiért nagyon odavagyok értük! A térkép szerint tovább sétáltam a buszmegállót keresve. Jött is a busz hamar. Folyamatos csevegő-kapcsolatban voltunk a hosztommal. A végállomáson találkoztam vele. Szép volt tőle, hogy kijött elém éjjel kettőkor. Útközben figyeltem az új környezetet. Megállapítottam, hogy a hangulatos, kacskaringós, macskakövezett utcák hullámvasútján milyen lendülettel és biztonsággal vezet a buszsofőr. Minden tiszteletem! Mosolyogtam rajta, hogy az emberek a buszmegállóban a hüvelykujjukat kitéve lestoppolják a buszt, hogy álljon meg, ám ekkor még azt hittem, hogy csak mókáznak, mert felszállva többen barátként köszöntötték a sofőrt.

Végállomás. Tyson már várt rám. Egy öleléssel üdvözölt, S nyomban beszélgetni kezdtünk, miközben vezette az utat hazáig. A villamos megállójában szóba került, hogy hogyan került Európába, és ekkor derült ki, hogy Budapesten végezte a bachelort. Elképedve nevettem, amikor megmondta, hogy melyik egyetemen. – Ezt most nem mondod komolyan, hogy ugyanarra az egyetemre jártunk? Mennyire kicsi a világ! – Azonnal egy hullámhosszon voltunk. Hazaérve beszélgettünk egészen hajnalig. Kiderült, hogy mindketten szabadságkedvelő vízöntők vagyunk, és szóba került, hogy táncolok. Miután megmutattam neki a táncos videóimat, kérte, hogy tanítsam meg egy-két lépésre. Később mondta, hogy szeretne mondani valamit, de ne vegyem rossz néven semmiképpen. Halvány lila gondolatom sem volt, hogy mi lehet, amit mondani akar. – Ritkán látni olyan európai lányt, akinek ilyen szép vastag combjai vannak. – zavaromban nevettem. Meglepő volt az őszintesége, és érdekes volt ezt így hallani. Nagyon jólesett, azok után, hogy gyerekkorom óta mindig is arra ösztökéltek, hogy úgy öltözzek, hogy ne látsszon nagynak a combom és a hátsóm, és ezért inkább takargattam magam. Ha egy klubban találkoztunk volna, és nem ez lenne a szituáció – hogy ő hosztol engem –, még lehet, hogy közeledne is felém. – Oú, de kár. – szomorkodtam egy pillanatra, aztán nem foglalkoztam vele, elengedtem. A nagy út és a kedélyes beszélgetés után, valamikor hajnali 6 körül hullafáradtan aludni tértem, ő még fent maradt.

Másnap dél körül indultunk el. Még köd volt, de közben sütött a nap. Szépek voltak a fények. Furcsálltam, mert itthon téli hideggel jár, amikor délidőben köd van. Út közben elhaladtunk a Lisboa felirat mellett, amiket kukákból készítettek. – Még a kukát is lehet újrahasznosítani. – tetszett a gondolat. Készítettünk két képet, s kiértünk a folyópartra, ahol még néhányat ellőttünk. A folyópartot állandóan tengerpartnak akarom hívni, valószínűleg azért, mert köd volt, amikor először láttam. Ám, ahogy lassan kezdett felszállni a köd, előtűnt a túlsó part is a Rio-i Jézus szobrot utánzó szoborral, és az Április 25. híddal, ami a San Francisco-i Golden Gate-re emlékeztet. Vendéglátómtól kaptam pár tippet és egy irányt, hogy merre induljak, amikor elbúcsúztunk, mert neki dolga volt az egyetemen. Alfama városrészt ajánlotta, illetve a kilátóhelyeket a városban. A város hét dombra épült, ezért elég sok ilyen miradouro-nak nevezett pont van a városban. Szerintem több is volt mint hét, de nem is jutottam el az összeshez. Nem a pipálás volt a lényeg, hanem hogy érezzem és élvezzem a várost. 🙂 Elindultam a javasolt irányba a part mentén. Itt sok csuda dolgot láttam. 🙂 Medúzát, sirályt, mediterrán jellegű fákat, óceánjárót, homokból és kőből készített alkotásokat, jellegzetes csempével borított házakat. Ezeket a csempéket azulejo-nak nevezik a kék színük alapján, bár nem mindenhol kékek már. Furcsa szokásnak tartottam, hogy az épületek külsején csempét használnak, de miután láttam néhol festett falakat is, pergő festékrétegekkel, sejteni kezdtem, hogy a magas páratartalom és a higiénia miatt lehet. Később Tyson elmesélte, hogy a csempék miatt is van folyamatosan hideg a portugál épületekben. Ez nyáron előnyös, de télen fűtés híján nem annyira. Főleg neki, hisz Afrikából érkezett. A benti hideg miatt pedig szinte mindenki kint szárítja a ruháit még télen is. A városban sétálva sok helyen láttam ruhákat kiteregetve az indás, cirádás balkonok között. Feltűnt az is, hogy nagyon világosak és tiszták az épületek, s fényesek, kacskaringósak a nagyrészt macskakövezett utcák. Később egy helyi lánytól megtudtam, hogy az 1755-es nagy földrengés nagy kárt okozott a város épületeiben, és az újjáépítéskor az autómobilokra felkészülve már sok helyen szélesebb utcákkal, egységesen a párizsi Champs-Élysées-re hajazó stílusban építették újjá a várost, és hogy a fény városának is szokták nevezni. A balkonokhoz illeszkedve a belváros utcáin nem lámpaoszlopokon, hanem a falra rögzített díszes kandelláberekben vannak rögzíve a lámpák. Alfama városrészben még megmaradtak a szűk, kacskaringós utcácskák, melyeken öröm volt elveszni, felfedezni. Télen is ott csücsültek a színes virágok az ablakokban, s ott lógtak a narancsok a fákon. Először láttam narancsot fán. 🙂 Később, amikor márciusban visszatértem, fél füllel hallottam egy idegenvezetőtől, hogy ezeket szerte a városban a szegény emberek számára telepítették, hogy jusson nekik. Egy másik furcsaság, amit hallottam, hogy a narancs az téli gyümölcs. Na mondom, ez a kifejezés nálunk nem is nagyon létezik. – Nálunk inkább déli gyümölcs. 🙂 – Az utcákon bóklászva bármikor belefuthattam egy pálmafába, ami gyönyörködtette a szemem, és megdobogtatta a szívemet, vagy egy művészi értékkel bíró falfestésbe vagy falra írt versbe. Találkoztam jópofa dekorációkkal, kedves üzenetekkel, s ismeretlen termésekkel a zöldségesnél – amit itt fruteríának, azaz gyümölcsösnek hívnak. Vettem is ezt-azt: xuxu-t (ejstd: susu), marmelo-t (marmelu) és clementinát. Ez utóbbi egy mandarin-féle. Legalább három fajtát lehetett itt kapni. A marmelo-ra meg már nagyon kíváncsi voltam, hogy miért azt elmesélem később. A kilátópontokról láttam gyönyörű látképeket a nap minden szakában.

Este beültem a Rodas vendéglőbe, amit Tyson javasolt. Szerettem volna egyszer halat enni. Végül grillezett aranyhalra esett a választásom. Jónak bizonyult. Majd élményekkel tele, hazafelé vettem az irányt. Merült a telefonom, ezért próbáltam megjegyezni, hogy merre, mivel menjek haza. Vártam a buszra, már jött is, és én kissé kevésbé aggódva visszapillantottam a telefonom töltésjelzőjére. Ekkor derült ki, hogy itt a buszok és villamosok valójában nem állnak meg, ha nem inted le őket jelzendő, hogy felszállnál. – Végül is miért ne spórolnák meg a megállást. – Így a következő busszal mentem tovább, s próbáltam közben memorizálni a megállókat. Lemerült a telefonom, így a megállókat figyeltem. Két megállóval a cél előtt megnyugodtam, hogy legalább a célig meglesz. Azt még nem tudtam, hogy a lakásba hogy jutok be. Viszont mikor leszálltam ismerős volt egy felirat, egy utcarészlet reggelről. Így elindultam visszafelé. – Oké, ez az utca kb. annyira lejt, mint az az utca. Ez jó. És ha most balra fordulok, ott lépcsőknek kell lennie. És igen! – örvendeztem belül. – De hogy jutok be a lépcsőházba? Áh, pont nyitja az ajtót egy lány! Futás!… Bent vagyok. Huh! – Majd az emeleteket róva kiderült, hogy a lánnyal pont ugyanabba a lakásba tartottunk. A Gondviselés vigyázott rám. 🙂

Itt találkoztam újra Tyson-nal. Szeretettel fogadott, s kíváncsian hallgatta a benyomásaimat, élményeimet. – Örülök, hogy élvezted Lisszabont. – mondta. Egymás mellett fekve nézegettük a fényképeket, amiket készítettem. Tetszettek neki. Odavont magához. Hagytam. Jólesett. Vonzott az ölelése, a közelsége. Egy kicsivel később felemeltem a fejem, és egymásra pillantottunk, és máris összeértek ajkaink. Sok kis csókkal, puhán, lassan csókoltuk egymást majd érintettük. Kis lépésekkel közeledtünk egymás felé, felfedezve, figyelve, érezve, élvezve minden egyes pillanatot. Néha őszintén elmosolyodva, egymást simogatva kényeztetve, majd szoros ölelkezésbe simulva. Felfedező útra indultunk egy csodás úton együtt. Nem létezett más, csak mi, egységben. Megszűnt a világ. Feladtam minden elvárásom, minden ítélkezésem, minden gondolatom. Nem volt szükség szavakra. Csak úgy áradt, és áramlott a szeretet! Elvesztünk egymásban. Varázslatos volt! Sosem éltem meg még ilyen összhangot, mint akkor vele. Pedig alig ismertük egymást, mégis bíztunk. Meglepő volt, hogy milyen felemelő energiák és mély érzések tudnak kialakulni, amikor két nyitott szívű, odaadó, szabad lélek találkozik, és összerezeg. Mindig is ilyennek képzeltem el egy igazi szeretkezést. Olyan volt, mint egy közös meditáció. Lassacskán ebbe az állapotba belealva pihentünk tovább. Majd hajnalban felébredve, félálomban újra gyengéd ölelésben és csókok közt találtuk magunkat. Reggel pedig energiával telten, mosolyogva ébredtünk. – Csak egy fél évvel később tudtam meg, hogy nagyjából ilyen egy tantrikus szeretkezés.