Fekete-erdő leves – olvastam évekkel ezelőtt egy budapesti kifőzde étlapján. – Ez olyan lehet mint a fekete-erdő torta, csak leves? Mekkora ötlet! Meggy, csokoládé, tejszín… Mmmm… Ki kell próbáljam! – Így is tettem. – Ilyet máskor is szeretnék, imádom! – Annyira ízlett, hogy azon nyomban fel is írtam, hogy otthon is elkészítem. Egyszer. Majd. Hosszú időt töltött az ötlet a listán megvalósításra várva. Egészen pár héttel ezelőttig, amikor váratlan dolog történt.
Otthon voltam – nem, ez még nem annyira váratlan. A különböző projektjeimen dolgozva töltöttem az estét, és nagyon megkívántam egy jó meleg kakaót. Olyan igazi sötét főzöttet! 🙂 Mostanában sokszor van ez így. Melengeti a testem és szívem-lelkem egyaránt. Jólesik a melegsége fizikailag is – főleg így télen –, és átvitt értelemben is. Számomra a kakaó – ahogy a madártej is – a szeretettel teli törődést jelenti. Hisz annak szoktuk készíteni, akit szeretünk… Az egyik volt párommal esténként rendszeresen egy kakaó mellett beszélgettünk. De miért ne készíthetnénk el egyedül is, saját magunknak? Még akár beszélgethetünk is magunkkal, míg élvezzük a kényeztetést. 🙂
Egy jó ideje már, hogy ritkán iszom tejet, ezért a kakaóivás is elmaradt az életemből. Ezt sajnáltam benne legjobban. Viszont a mára elterjedt növényi tejek újra elérhetővé teszik, és nekem még jobban is ízlik ez a változat. Azóta vagyok újra nagy kakaó-rajongó, mióta tavaly ősszel az Én-Táborban Gyulai Orsi és Julcsi szervezésében részt vettem egy kakaó szertartáson. Akkor tudtam meg, hogy világszerte vannak, akik az istenek eledeleként ünneplik, és úgy hiszik, a kakaó szellemének hatalmában van feltárni a lélek titkait, megnyitni és betölteni a szívünket szeretettel, igazsággal és bölcsességgel. A szertartás alatti közös kakaóivás, zenélés, éneklés és szeretettel teli hangulat pedig jó érzésekkel tölt el, és összekapcsolja a résztvevőket.
Nekiláttam a szokásos rituálénak. Elővettem a szeretett kis piros pettyes fém bögrémet a főzéshez – hisz az az igazi –, s pár cent növényi tejet öntöttem bele, hogy felforrósítsam. Ekkor vettem észre, hogy nem lesz elég a rizstej a szokásos fél literes adagomhoz. – De én akkor is kakaót fogok inni! – gondoltam, s mikor felforrt a tej, folytattam a folyamatot a kakaópor hozzáadásával és elkeverésével. – Mivel is pótolhatnám a hiányt? … Épp ma vettem egy meggybefőttet, annak a leve tökéletes lesz! Hiszen Anya a kókuszgolyót is azzal szokta csinálni. – Elővettem, és hozzáöntöttem egy adagot. – De, á! – Egy-két meggy is belepottyant. – Végül is maradhat, legfeljebb kanállal eszem. Finom lesz… – Mikor megmelegedett a készítményem, kiöntöttem a kerámia bögrémbe, s tettem bele még pár meggyet. – Ha már lúd… Akarom mondani leves… Még keverhetnék bele egy kis tejfölt, az legalább hasonlít a tejre… – Így is tettem, de már rendesen elkeverni nem tudtam. Kicsit csomós maradt. – Nem baj, a meggy-levesben is így szokott lenni. Úgyis finom lesz…
Amint megkóstoltam, széles mosoly terült szét az arcomon, mert épp akkor készítettem el életem első Fekete-erdő levesét. Tökéletes volt, pedig nem törekedtem rá. Nem terveztem, nem erőlködtem, nem tudtam mit csinálok, csak áramlottam, mentem a flow-val, és végül valóra vált egy régi kedves vágyam. 🙂 Kértem, és előbb-utóbb megadatott. 🙂
Vajon ez mással is működik? Neked volt már hasonló élményed?
Fotó: Rachael Gorjestani képe az Unsplash-ről